A fenékpusztai erőd falai és kerek tornyai egy 15 hektár nagyságú területet ölelnek körül

Eddig három kapuját sikerült feltárni: az északit, a délit és a nyugatit. A negyedik a keleti fal mentén helyezkedhetett el. A kapukat összekötő utak tengelye mentén az erőd belső épületei álltak: a Horreum/gabonatároló (15), Principia/parancsnoki épület (3), Praetorium/parancsnoki lakóépület (4), reprezentációs épületek (A, 4, 23), egyszerű gazdasági és lakóépületek (5-13), valamint fürdőépületek (24-25). A két főút kereszteződésénél egy tetrapylon/diadalív (22) maradványai is előkerültek.

Geofizikai felmérésekkel sikerült kimutatni, hogy az erőd egész belső területe be volt építve. Az erőd a 4. század második harmadában épült, de hogy pontosan melyik császár uralkodásához köthető, az mind a mai napig vitatott. Az erődöt több támadás érte, a kutatás többnyire az írott forrásokból ismert barbár hadjáratokkal köti össze ezeket. Az erődöt a provincia feladása utáni időkben (5-7. sz.) is használták: egy késő antik kultúrájú, keresztény közösség tagjai. Régészeti leleteik képezik az ún. Keszthely-kultúra alapját. A 7. század 2. harmadától kezdve nincsenek településnyomok az erődben, a 9. században azonban egyes részeit újra használatba vették. Főleg a római korszakot követő változásokat vizsgálta egy német-magyar kutatási program, valamint egy német-magyar ásatás 2009-ben. A projekt eredményei egy új sorozatban a Castellum Pannonicum Pelsonense-ben jelennek meg.

A Balaton nyugati csücskében fekvő Keszthely-Fenékpuszta Magyarország egyik legfontosabb lelőhelye

Tekintettel a késő-római korra, illetve ezen korszak kora keresztény és antik hagyományainak továbbélésére egészen a 9. századig. A Kr.u. 4. század közepén egy 15 hektár nagyságú erőd épült itt, 44 toronnyal, masszív falakkal. Az erőd belső területén raktárépületek, fürdők, adminisztrációs és reprezentatív épületek álltak. Az erődtől délre egy nagy kiterjedésű temető feküdt, ahova az erőd építésétől kezdve egészen a 9. századig temetkeztek. A kutatás feltételezése szerint a római kor vége után (Kr.u. 5 század közepétől) a területen egy római közösség továbbélése figyelhető meg.

Ennek régészeti nyoma annak a keresztény hitű csoport leletanyagában figyelhető meg, amely továbbra is megőrizte antik kultúráját és kapcsolatrendszerét annak ellenére, hogy Pannónia területét elérte a népvándorlás hulláma és az egymást követő évszázadok során hunok, keleti gótok, herulok, langobárdok, majd avarok követték egymást. A keresztény közösségről (melyet Keszthely kultúraként tart számon a régészet), a 6. század közepén különleges gazdagságú sírok leletanyagai és egy kora keresztény bazilika tanúskodik. A 7. század közepétől kezdve mintegy 100 évig az erőd területe lakatlan, de a 9. századtól kezdve felismerve jelentőségét a Karoling birodalom részeként újra birtokba vették.

Az Kr.u. 1. században alapított római provincia Pannonia keleten a Dunáig, délen a Száváig, nyugaton pedig a Kelet-Alpok térségig terjedt

A fő része a mai Nyugat-Magyarország területére esett. A 3.-4. század fordulóján, a Római Birodalom közigazgatási és hadsereg reformjai során Pannoniát négy egységre osztották és a határvédelmét is újjá szervezték. Ehhez kapcsolódóan, a dunai Limes mentén és a hátországban több erődöt átépítettek és újakat is alapítottak.
A 4. századi új alapítások közé tartozik Keszthely-Fenékpuszta, egy négyszögletes alaprajzú castrum négy kapuval. A római korban magasabb vízállású Balaton egyik félszigetének déli végében feküdt, egy, a dunai limestől a birodalom belseje felé észak-déli vezető út mentén.

Keszthely-Fenékpuszta eddig azon kevés lelöhelyek egyike Pannoniában, ahol a provincia feladása után, az 5. század közepén túli római kontinuitás mutatható ki. A castrum lakói szoros kapcsolatokat ápoltak a Földközi-tengeri térséggel, karban tartották az épületeket és a 6. századig újakat is emeltek. Az erőd romjai a 18. századig még láthatók voltak a földfelszínen is, területe a modern korban nem épült be.

Az erőd lakossága halottait elsősorban a falakon kívül temette el.

Az elmúlt egy és negyed évszázad kutatásai során azonban az erődön belül és az erődtől távolabb is kerültek elő temetők, temetőrészletek. Eddig három korszakból ismerünk temetkezéseket: a késő-római korból (4.-5. század), a kora középkorból (Keszthely-kultúra: 6.-7. század) és a Karoling korból (9. század). Alapvető kérdéseként merül fel, hogy az egyes sírcsoportok között lehetett-e kontinuitás, tehát volt-e továbbélés az 5. század közepén túl, vagy bevándorlók kezdtek új életet az erőd falain belül 568 után. Az sem zárható ki azonban, hogy az itt élt népesség kiegészült új bevándorlókkal.

A 4. századi új alapítások közé tartozik Keszthely-Fenékpuszta, egy négyszögletes alaprajzú castrum négy kapuval. A római korban magasabb vízállású Balaton egyik félszigetének déli végében feküdt, egy, a dunai limestől a birodalom belseje felé észak-déli vezető út mentén.
Keszthely-Fenékpuszta eddig azon kevés lelöhelyek egyike Pannoniában, ahol a provincia feladása után, az 5. század közepén túli római kontinuitás mutatható ki. A castrum lakói szoros kapcsolatokat ápoltak a Földközi-tengeri térséggel, karban tartották az épületeket és a 6. századig újakat is emeltek. Az erőd romjai a 18. századig még láthatók voltak a földfelszínen is, területe a modern korban nem épült be.

A Keszthely-vidéki nagykiterjedésű népvándorlás kori sírmezők kutatását az 1879-1886 közötti években Lipp Vilmos kezdte el.

Lipp Vilmos Fenékpusztán, Hévíz-Alsópáhokon, Keszthely-Dobogón és Keszthelyen tárt fel sírokat. Nagyobb ásatásokat ezeken a lelőhelyeken ezt követően csak Kovrig Ilona folytatott 1948-tól 1961-ig. Az ő munkásságuk emelte ki a feledés homályából a Balaton nyugati végében az avar korszak végéig élt színes etnikumú népcsoportot, a „Keszthely-kultúra” népét.

A mai kutatás egy késő antik kultúrájú, keresztény közösség régészeti emlékeit nevezi  Keszthely-kultúrának, ami elsősorban a női sírok leletei alapján definiálható: Jellemzői a kosaras fülbevalók, korongfibulák, karperecek és ruhatűk. A férfi sírokban ritkábban vannak fém viseleti tárgyak, többnyire övgarnitúra részei, valamint kések, de az egykorú avar temetkezésekkel ellentétben fegyvermelléklet nincs a sírokban. További jellemzői a korai korszakban nyugati-germán típusú fibulák (s-, és kengyelfibulák), a kesői korszakban avar típusú öntött bronzövgarnitúrak

A 4. századi új alapítások közé tartozik Keszthely-Fenékpuszta, egy négyszögletes alaprajzú castrum négy kapuval. A római korban magasabb vízállású Balaton egyik félszigetének déli végében feküdt, egy, a dunai limestől a birodalom belseje felé észak-déli vezető út mentén.
Keszthely-Fenékpuszta eddig azon kevés lelöhelyek egyike Pannoniában, ahol a provincia feladása után, az 5. század közepén túli római kontinuitás mutatható ki. A castrum lakói szoros kapcsolatokat ápoltak a Földközi-tengeri térséggel, karban tartották az épületeket és a 6. századig újakat is emeltek. Az erőd romjai a 18. századig még láthatók voltak a földfelszínen is, területe a modern korban nem épült be.

Fenékpuszta a neolitikum és a rézkor folyamán szinte állandó jelleggel és sűrűn lakott volt

Stratégiai jelentőségét a Balatonon való átkelés szempontjából már a középső neolitikumban felismerték. A késő neolitikumban nagy telepek létesültek mind a fenékpusztai, mind pedig a balatonhídvégi átkelőnél. A korai és a késői rézkorból is ismerünk innen lelőhelyeket, de a legjelentősebb benépesülés a középső rézkorra tehető. A korai és középső bronzkor időszakából hamvasztásos sírok ismertek Fenékpuszta területéről.

A késő bronzkorban Keszthely környéke őskori történetének egyik legnagyobb településsűrűségét érte el, viszont a fenékpusztai földnyelvről csak szórvány leletekkel számolhatunk. Ez talán azzal magyarázható, hogy ebben az időszakban a fenékpusztai átkelőhely helyett a balatonmagyaródit részesítették előnyben. A kora vaskori lelőhelyek száma a Balaton nyugati részén a késő bronzkorhoz képest nagymértékben visszaesik, a lelőhelyek Keszthely környékére koncentrálódnak. A jelenség a Keszthely-fenékpusztai átkelőhely szerepének növekedésével, stratégiai fontosságával függhet össze. A késő vaskor végén, Kr.e. 100 körül a kelták telepedtek meg az egykori erőd keleti, középső részén. Régészeti emlékanyaguk egykori majorságukból és temetkezéseikből ismert.

A mai kutatás egy késő antik kultúrájú, keresztény közösség régészeti emlékeit nevezi  Keszthely-kultúrának, ami elsősorban a női sírok leletei alapján definiálható: Jellemzői a kosaras fülbevalók, korongfibulák, karperecek és ruhatűk. A férfi sírokban ritkábban vannak fém viseleti tárgyak, többnyire övgarnitúra részei, valamint kések, de az egykorú avar temetkezésekkel ellentétben fegyvermelléklet nincs a sírokban. További jellemzői a korai korszakban nyugati-germán típusú fibulák (s-, és kengyelfibulák), a késői korszakban avar típusú öntött bronzövgarnitúrák.

A 4. századi új alapítások közé tartozik Keszthely-Fenékpuszta, egy négyszögletes alaprajzú castrum négy kapuval. A római korban magasabb vízállású Balaton egyik félszigetének déli végében feküdt, egy, a dunai limestől a birodalom belseje felé észak-déli vezető út mentén.
Keszthely-Fenékpuszta eddig azon kevés lelőhelyek egyike Pannóniában, ahol a provincia feladása után, az 5. század közepén túli római kontinuitás mutatható ki. A castrum lakói szoros kapcsolatokat ápoltak a Földközi-tengeri térséggel, karban tartották az épületeket és a 6. századig újakat is emeltek. Az erőd romjai a 18. századig még láthatók voltak a földfelszínen is, területe a modern korban nem épült be.